A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Úgy szeretem... Úgy szeretem én mind e verseket, Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők, Mind e nagy vágy ágyában született, Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.
Ó verseim, ti elfáradt, beteg, Szép gyermekek, apátok fiai, Lemondón járok én közöttetek, Oly édes kín e sok bút hallani.
Az egyik szőke s álmodón remeg, Mint valami tavaszi, lázas est, Szegény szonettem, akkor született, Mikor egy nagy szerelmem odalett.
A másik víg, boros, hangos gyerek, De én tudom, a szíve mily beteg. Felejteni akart akkor fejem Valakit, akit sohse feledek...
Zengő szonettek, árva gyerekek!
Rendszeres olvasók
Magamról
Extike
"A ráncok csupán azt jelzik, hogy hol a mosoly helye!"